2021-ben felbontottam a komfortos, konvencionális, társadalmilag ideális, de mégsem működő házasságomat. 33 éves voltam, de túlléptem a félelmeimen, hogy mi lesz velem egyedül és öregkoromban, a jövőképemmel, terveimmel stb. Ma már mosolygok ezeken, de akkoriban komoly dilemmák és pro-kontra listák tárgyát képezték a különböző érvek, nyereségek, ellenérvek, kifogások.
Nem sokkal később kiléptem a biztos jövedelemforrást ígérő, tutibiztos de számomra lélekölő családi vállalkozásból is. Mindenki azt hitte, hogy már tutira megbolondultam. Holott én pont ekkor éreztem, hogy végre kezdek sínre kerülni, annak ellenére, hogy csak fokozódtak a lelki tusák és küzdelmek a családdal.

Mindkét döntésem előtt tudtam, hogy magamra maradok, mert nem fogják érteni, hogy mi zajlik bennem, hogy a környezetem, családom támogatása helyett vállalnom kell a megítélést, a főgonosz szerepet, az ellenkezést, a meg-nem-értettséget. Így is lett: én lettem a hálátlan, az önző, a bűnbak, aki tönkretett embereket és a reményeiket, elvárásaikat, elképzeléseiket a jövőről (amiben minden fontos volt, csak az nem, hogy közben ki hogyan van egészségileg és lelkileg), én voltam az, aki nem tudja, hogy már mit csináljon „jó” dolgában.